Hetedik

Srácok! Nagyon sajnálom a késést, de gyakorlatilag semmi erőm nem maradt az írásra, meg ezer dolgom volt, azért remélem ez a rész elnyeri majd a tetszéseteket! ;) Hát akkor... Jó olvasást!

A lépéseim zaja csaknem elhalt az utca zajos forgatagában. Szinte repültem át a városon, és remélni mertem, hogy Asht otthon találom még. Erőfeszítések árán verekedtem magam centiről centire a tömegben. Hihetetlen, hogy mindenkinek akkor van dolga, amikor életbevágóan fontos találkozóm van a legjobb barátommal. Aki ha mindent jól remélek, nem sokáig marad már a legjobb barátom. Végre megpillantottam a fekete vaskaput, amely mögött Ashley háza állt. Tétova léptekkel indultam el. Nem tudtam, csöngessek-e vagy sem. Végül tétován a gombra helyeztem az ujjamat és felhangzott a csörömpölés. Az odabent eddig dübörgő zene hirtelen elhellgatott és léptek közeledtek. Már nem volt visszaút. Nem is akartam, hogy legyen. Az ajtó kitárult, és Ashleyt pillantottam meg, szokásos fekete gönceivel. Gyönyörű mogyoróbarna szemei ragyogtak még ebben a haloványka napsütésben is.

-Hát eljöttél...-Szólalt meg bizonytalanul.

-Döntöttem.

-Ééés...?-Kérdezte.

-Bemehetek?

-Hogyne, persze-Tárta ki előttem a feketére lakkozott ajtót, majd betessékelt.

***

Levetettem a cipőmet, majd a kanapén felhúzott lábbal elhelyezkedtem vele szemben. 

-Az igazság az, hogy már régebben is el akartam neked mondani mit érzek. De valahogy sosem volt rá alkalmam. Ezerszer is megpróbáltam szavakba foglalni ami itt belül van, de lehetetlen. A szeretlek gyenge kifejezés. Azóta gyenge, mióta az első napon az iskolában odaültél mellém, és törődtél velem mikor baj volt, ott voltál ha boldog voltam, mindig is te voltál az egyetlen... Az egyetlen akit igazán... Szívből szerettem-Fejeztem be végül.

Hitetlenül bámult rám egy darabig, majd arcát közelítette az enyém felé. Néhány centire tőle megállt, én pedig ziháló, egyenetlen légzését hallgattam.Szemei az arcomról az ajkaimra siklottak, majd mintha csak engedélyre várna, könyörgően nézett rám. Biztos voltam benne hogy ezt akarom. Aprót bólintottam. Gyengéden megcsókolt, majd újra és újra. Tenyerét a tarkómon pihentette, én pedig önkéntelenül dús fekete hajába túrtam és meghúztam egy tincset. Felmordult. 

-Mióta várok már erre...- Suttogta a számba. 

Szőke hajamamt simogatta, mire valami megmagyarázhatatlan bizsergés kerített hatalmába. Az érintése égette a bőrömet. Szerettem. Végérvényesen és visszavonhatatlanul.

Egy idő után levegő hiányában elváltunk egymástól. Megismételhetetlen pillanat volt. A szemembe nézett, majd adott egy csókot a homlokomra. A bőröm perzselte. A lepkéim pedig őrülten táncoltak a gyomromban.

-Akkor... mi... most...-Kezdte, de leállítottam.

-Mi. Mostantól mi vagyunk. Nem csak te és én-Mosolyogtam rá boldogan, mintha még  magam se hinném el amit mondok... nem is sikerült. Hihetetlen volt. És csak mi ketten a világ közepén. Ő és én. Jöhetett akárhány fotós...

-Ki fogjuk bírni...-Gondoltam, majd még egyszer megöleltem, szorosan, mintha sosem akarnám elengedni. Nem is akartam. De sajnos semmi nem tart örökké, így kihasználtam amit lehetett és egyszerűene csak boldog akartam lenni.
 Nem számít, mit hoz a holnap.