Első

Az eső monoton ütemben kopogott a frissen cserélt üvegen. Szeretek így ülni és bámulni a fényekben úszó New Yorkot. A fülemben hangfalakat megszégyenítő erővel dobolt a zene. Vékony ujjamimmal a térdemen doboltam a zene ütemére és legszívesebben együtt ordítottam volna a szöveget az énekessel. A metál az életem részét képezte. Osztotta a véleményemet Ashley is. Ő volt az egyetlen barátom. Egész általánosban együtt lógtunk és a középiskola első felét is együtt húztuk le. Végül elment. Fogalmam sincs mi lehet vele, mit csinálhat most, vagy egyáltalán emlékszik-e még legalább a nevemre. Bár erre kevés esélyt látok, mégis mindig reméltem, hogy visszajön és soha többet nem megy el... Azonban ez mind csak álom... Gondolataim áradata hirtelen megakadt, mert ahogyan körbejárattam a tekintetemet, a pillantásom egy dobozon alaposan elidőzött. Kikaptam a dugókat a fülemből és közelebb léptem. Alaposan belepte a por, de még így is jól tudtam mi rejtőzik benne. Nyolc év emléke. Óvatosan a komód felé léptem majd ujjaimmal lesöpörtem a port a ládikóról. Ezt is Ashtől kaptam. Volt benne minden, de tényleg minden. Órai levelezések, tőle kapott CD-k, Karkötők, cetlik, cukorpapír, ajándékok, közös képek, egyéb apróságok... Letelepedtem a fotelba majd ölembe húztam a dobozt, és csak néztem... néztem azt a rengeteg tárgyat, amikhez milliónyi emlék kötött. Csendesen lapozgattam a képek, üdvözlőlapok sokaságában, mikor megállapodott a tekintetem egy képen. Rövid hajú vékony srác volt, haja selymesen omlott a vállára, Vajon mennyit változott? Mi lehet vele? Foglalkoztatott a gondolat, annyi de annyi kérdésem volt még... Nagyon hiányzott, Félretettem a fotót, és ekkor szemet szúrt rajta a lendületes, mégis férfias kézírás.

                   "Kérlek ne felejts el! Ha hiányzom, csak kívánnod kell!  

                                         

                                                     Ash"

Megmosolyogtam az utolsó mondatot. Hányszor kívántam már hogy jöjjön vissza. Még nem jött volna el az ideje? Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy az emlékeim burkán keresztül meghallottam a telefonom csörgését... Nyögdécselve nyúltam utána, majd a fülemhez emeltem. Ismeretlen szám? Mi a fene? Ránéztem az órámra és csaknem hanyattvágódtam. Már 10 perce dolgoznom kéne. Felpattantam és sietve öltözködni kezdtem. Feketét feketével... a hajamat leengedve hagytam a vállamra omolni, beleugrottam egy fekete bakancsba, a táskámba dobáltam a telefonomat és feltéptem a bejárati ajtót, Nem laktam messze a bártól ahol pincérkedem, tehát ha rohanok... Simán beérhetek 15 perc késéssel. Beléptem a hátsó ajtón amely a női mosdók felé vezetett és külön a személyzet számára alakították ki. Megmostam az arcom majd erős tusvonalat húztam a szemhéjamra. Késznek nyilvánítottam magam, már csak meg kellett keresnem Saraht. Ő volt a legjobb barátnőm és egyben a vezetője ennek a helynek. Gyakran átjött hozzám mikor egyedül éreztem magam. Most pedig ölelésre tárt karral közelített felém. Mikor elém ért, ujjait játékosan a nyakam köré fonta jelezve, hogy nincs több késés.

-Halljam, Becca, mi történt? Ugye nem...?

-Nem. Csak Ash... tudod... Aggaszt...

-Erre még visszatérünk-Lökött egyet a vállamon, majd a bárpult felé terelgetett.-Ma nem dolgozol Angyalkám.

-Hogy érted ezt? Munka időm van.

-Jött egy lány és elég új a buliban. Bele kéne szoktatnom az életbe egy kicsit. Szóval érezd jól magad.

Ezzel sarkon fordult majd ott hagyott a zenére tomboló emberek között.

Összerezzenetem, mert két kar fonódott a derekam köré. Megpenderülve láthattam, hogy egy ismerős mogyoróbarna szempár szegeződik rám. Totális déjà-vu érzés kerített hatalmába, de egyszerűen nem bírtam rájönni miért nem tudok szabadulni tőle. Értetlenül meredtem rá, mire megdermedt és elengedett.

-Nem ismersz meg?

-Hát...úgy tűnik... Istenem... valahol már láttalak-Pirultam el. Te jó ég...Ez aztán vérciki. Úgy tűnt neki nem, mert felém nyújtotta a kezét.

-Ashley Purdy...

Megállt bennem az ütő... Ashley lenne az? Édes istenem, vétkeztem! A legjobb barátom elmegy 3 évre én meg nem ismerem meg? Ne... Gondolkodás nélkül a nyaka köré fontam a karjaimat és magamba szívtam ruhájának illatát. Ami cseppet sem változott. 

Ash annál inkább... A haja fekete, a szemeit erősen kiemeli szemhéjtussal, magasabb lett és izmos...Nyoma sincs rajta a régi cingár kis senki énjének. Ez egy új Ashley. Kész férfi. 

-Istenem...- Többet nem tudtam kinyögni, mert nem is engedte. Magához szorított, mintha sosem akarna elengedni.-Nem hiszek a szememnek.

-Nem változtál...- Nevetett fel. Mondhattam volna hogy ő sem de ez nem igaz.

-Hogy kerülsz ide?

-Ideköltözöm. Körülbelül egy utcányira lakom innen, gondoltam nem ártana körülnézni. 

-Körbevezetlek...közben mesélhetsz. Mondjuk holnap? Nem dolgozom, Sarah felvett valakit és betanítja. Ő csinálja most a melómat.

-Várj...-Gondolkodott el-Hiszen még a számodat sem tudom. 

-Igaz-Mosolyodtam el. Letéptem a szalvéta sarkából egy darabot, ráfrkáltam a számom és a kezébe adtam.-Annyira örülök hogy itt vagy!

-Hát még én...olyan régóta kerestelek már.

-Igazán? Olyan nehéz engem megtalálni?

Akkor ezek szerint igen. Azonban ez most nem számított. Ash-sel az egész éjjelt végigbeszélgettük, rengeteget táncoltunk és nevettünk. Közben rengeteg dolgot megtudtam róla... végül alaposan leittuk magunnkat mind a ketten. Az utolsó emlékképeimben a kapujukban állunk... A többit mind elnyomta a fejembe nyilalló fájdalom. Már arra sem emlékeztem, hogy Ash az ágyára fektetett és betakart, ő pedig mellém feküdt a másik oldalra...